Hótakaró
fedi régen a fákat a hallgatag erdőn,
Tétova,
fáradt szarvasok állnak a távoli
lejtőn.
Bárhova
néznek a rügyfakadáskor még üde tájon,
Ott,
hol a tarka mezőn legelésztek a fűben a nyáron
S
hol keserédesen őszi levél szabadult el az ágtól,
Nincs
sehol élelem, így ma a zsenge levél csak egy álom.
Hó tetejére fagyott a kemény jég, sebzi a
térdük.
Vészesen
izzik a lábuk, a hóra
lecsöppen a vérük.
Mit
se törődve a vérrel, a sebbel, a kínnal, a jéggel,
Mennek,
amíg egy nádtetejű etetőig elérnek.
Már
alig élve, ha végre a jászol elé odaállnak,
Megmenekülve
örülnek az illatozó kuszaságnak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése