Emlékek

Ezelőtt, úgy hatvan éve

Diósgyőri vár tövében,

Vár kövéből épült házban,

Kincstári ház udvarában,

Hol a Szent György forrás fakad,

S kis tóvá duzzadt a patak,

Tókert mellett mészkő szikla,

 Ide vágyik szívem  vissza.

Hol a patak csendben csobog,

Gyermekként ott voltam boldog.

Olykor-olykor visszatérek,

Sok emléket  felidézek.

Hallgatnám a tárogatót,

Tókerten át lágyan hangzót.

Megmártóznék a  patakban,

Hallgatnám, hogy csendben csobban.

Csodálnám a fecske frakkját,

Csicsergését, rongyos házát.

Vágyok rá, de mindhiába,

Szertefoszlott szívem vágya.

Meghalt már az öreg zenész,

Szent György  patak már te sem élsz.

Modern házon nincs gerenda,

Füsti fecske nem jár vissza.

Nem szól már a tárogató,

Nincs patak, az enyhet adó,

Nem látom a füsti fecskét,

Nem hallhatom  csicsergését.

Nincs meg, meghalt sok-sok csoda,

De az emlék soha-soha.

Álmodj

Van, ki bátor, van ki gyáva,
Mindkettőnek lehet álma.
Bátoré  hogy nagy agysebész,

Gyáváé, hogy   erős, merész.

Kicsié, hogy ő egy Gigász,

Butáé, hogy híres jogász.

Álmodj bátran, nézz előre
Gondolj csókra, gondolj nőre
Igaz szívű szeretőre,
Megbocsájtó feleségre
Gazdagságra, egészségre
Vita közben békességre
 Ha megromlott házasságod

Sokkal szebbről szóljon álmod.

Aki szingli, nincsen párja,

Álmodja, hogy lesz ki várja,

Eljön holnap, vagy jövőre,

Az, akivel lesz jövője.

 

Sötétségben  álmodj Napot

Kora reggel alkonyatot

Hideg szélben enyhe szellőt

Felhők alatt egy napernyőt

Hideg tél, ha fáraszt, riaszt

Nyarat, őszt és újabb tavaszt

 

Kinek nincsen sosem álma,

Nem  hajtja más, csak a vágya

Aki nem él, csak a mának,,

Arra milyen évek várnak?

Ha nincs álma, bármi dőre

Vajon mi hajtja előre?

 

S bár öreg  e vers szerzője,

Álmodik, így van jövője.

Egyszer minden létnek vége,

Kivisznek a temetőbe.

De  álmaim hosszú sorát

Unokák álmodják tovább

 

Háztáji hangok

 

Hajnal hasad, hangot hallok,

Kikukkantok, ki kopog.

Megmutatom, mi muzsikál,

Csattog, csetteg, csikorog.

 

Béka brekeg, bárány béget,

Boci bú-zó bús bolond,

Bozótosnál  bőgő bikák

Barcogáskor boldogok.

 

Csattogó csalogányoknak

Csöppnyi csibék csipognak,

Csivitelő csíz csapatok

Csicseregve, csacsognak.

 

Kendermagos kotkodácsol,

Kárál, kotyog, kotkodál,

Kukorékoló kakassal

Kőkeményen kokettál.

 

Medve, macska, mókus morog,

Mormog minden mormota

Makogó majom  megy, mától

Majdnem minden moziba'

 

Varangybéka vízben vartyog?

Vércse vijjog valahol

Vadászagár vonyít  vinnyog

Véreb vakkant vicsorog,

Köszönjük...

 

Kedves  Anyu, anyák napján köszönt lányod és vejed,
Szereteted morzsájáért ajkunk pár szót elrebeg.
Amikor a kicsi hangya morzsájából csipeget,
Nem látja a nagy egészet, a cipót vagy kenyeret.

Mi sem látjuk, nem láthatjuk azt a sok-sok bánatot,
Amitől a drága szíved olyan sokszor fájhatott.
Nem látjuk mi, csak a morzsát, nem az egész kenyeret,
De a morzsa, amit látunk, csupa szív és szeretet.

Mit mondjak én, kedves Mama, anyósom lennél csupán?
Nekem ennél sokkal több vagy, szerető, jó pótmamám.
Nemcsak morzsát kaptam én sem, s bár nem egész kenyeret,
De az, amit eddig kaptam, az is több, mint egy szelet.

Itt vagyunk hát, kicsiny hangyák, kedves lányod és vejed
Megköszönni a sok morzsát és az egész kenyeret.

Édesapám

Diósgyőri temetőben harminc éve van egy sír,

Odajárok harminc éve, mikor látom, lelkem sír.

Itt nyugszik az édesapám, itt porladnak hamvai,

Ezt írták rá, Varsás Mihály, s felesége, csak ennyi.

Nem írták rá, hogy ki volt ő, hogyan élte életét,

Titkot őriz a temető, egy igazi EMBERÉT.

Nem írták rá, milyen gyakran, milyen sokat éhezett,

Miért hozott mindig haza madárlátta kenyeret.

Nem volt éhes, lódította, s amit nem is sejtettünk,

Miért nem volt éhes soha? Nem volt több kenyérjegyünk.

Nem ehettük meg a tyúkot, ami arany tojást tojt,

Hogy csinálta, nem tudhatjuk, ennivalónk mégis volt.

Három műszak, s külön munka, hogy-hogy el nem fáradott,

Mikor három kisfiával, mint egy vad ló vágtatott?

Honnan jött a fáradt testből olyan sok-sok szeretet,

Mikor kedves hívószóval a térdére ültetett?

Hogyha nékem sok pénzem lesz, énekelte vidáman.

Régen volt, de most is érzem, milyen nagyon imádtam.

Harminc év az túl nagy idő, megkopnak az emlékek,

Meghaltak az ismerősök, öregek a gyerekek.

Nem alkotott maradandót, nem csinált ő egyebet,

Fáradt testtel, de vidáman nevelt három gyereket.

Nem kívánhat az enyémnél senki több szeretetet,

Mert ahogyan ő szeretett, annál jobban nem lehet.

Meghalhat egy ilyen ember, hogy emléke sem marad?

Nem hagyhatom, nem tehetem, Istenem, ezt nem szabad.

Édesapám, Varsás Mihály, megteszem, mit tehetek,

Kívánom, hogy e kis versem őrizze a nevedet.

A vén poéta

 

Megszülettem, voltam gyermek, elszálltak az évek,

Öreg vagyok, vagy csak koros, vajjon meddig élek?

Kérdezgetem önmagamtól , milyen ember voltam?

Mennyit értem életemben, mit  érek majd holtan?

 

Van-e néhány tucat ember, akit jobbá tettem?

Alkottam- e maradandót,volt-e bátor tettem?

Segítettem akárkinek, mit tegyen és mit nem,

Megkérdeztem valakitől, hogy milyen az Isten?

 

Elmondtam-e tíz embernek, elmondtam-e  száznak,

Mindazt, amit tapasztaltam, mindazt, amit láttam?

Évtizedek súlya alatt  változik az ember,

Amit látott, mondott ,érzett, megtölthet egy tengert.

 

Gondolkodom, tehát vagyok, álmodom is gyakran,

Azt álmodom, lakik bennem  valahol egy angyal.

Ez az angyal azt suttogja , mindazt,  amit láttál,

Láttatnod kell másokkal is, nézz és látva lássál

 

Úgy szeretném elmondani nem tíznek, nem száznak,

Miért  szép a Szinva patak, milyen az alázat.

Miért jó , hogy magyar vagyok, mitől szép a nyelvünk,

Mi az, ami zavar nagyon , hogyan kell szeretnünk.

 

 

Elmondanám mitől félek, mit és hol hibáztam,

Mi az, amit  gyorsan lehet, mi az, ami várhat.

Elmondanám mindenkinek, hogy az idő drága,

Használja ki minden percét, ne éljen hiába.

 

 

 

Milyen volt az ifjúságom,miért szép az élet

Öreg ember mitől boldog, hogy várja a véget
Persze nem csak másnak írok, írok önmagamnak
Hogy az ami hátra van még, legyen teljes, gazdag

Megkésett tavasz

Öntörvényű, hideg tél volt

Kegyetlen és ravasz

Azt gondolta, elrejtheti

Előlünk a tavaszt

Takargatta rejtegette

Kedves, hamvas arcát

Suhintott az aranyeső

Megcibálta bajszát

Elűzte a hófelhőket

Csedben, súgva mondja

Hirdeti, hogy itt a tavasz

Csalogat a napra

Áprilisi szellő susog

Zörgeti az ágat

Cseresznyefa és  kankalin

Ezer színnel várnak

Szürke veréb tollászkodik

Hempereg a porba'

A nyitnikék vidám hangja

A tavaszt kibontja

A Szinva

Csendes az erdő, ébred a tisztás,

Bükkfa tövében hűs vizű forrás.

Ott jön a vadkan, vele a párja,

Négy kicsi csíkos baktat utána.

Tiszta vizével szomjukat oltják,

Őket az őzek, kis nyulak váltják.

Enyhe fuvallat ébred e csendben,

Vércsecsapat, ha végre szétrebben.

Ébren az erdő, zajos a tisztás,

Útra bocsájtja vizét a forrás.

Elindul lassan, indul a táncba,

Várja a tenger, nincs maradása.

Források vizét magába issza,

Lefelé siet, nem nézhet vissza.

Kavicsok sorát görgeti lassan,

Csiszolva őket, csobogva, halkan.

Néha megugrik, mint a vadállat,

Megpihen aztán, mint aki fáradt.

Figyeli útját csendben egy nimfa,

Megszületett a Bükkben a Szinva.

Lillafürednél nézi a fákat,

Majdnem elalszik, annyira fáradt.

Mire feleszmél, mindennek vége,

Hatalmas zajjal zuhan a mélybe.

Mésztufa barlang látja a drámát,

Újrateremti ártatlan báját.

Itt pihent egykor József Attila,

Itt született meg verse, az Óda.

Megy tova fénylő, tarajos habbal

Molnár-sziklánál szélesen, lassan.

Papírgyár után Nagy Lajos vára,

Diósgyőr éke figyel utána.

Itt voltam gyermek, itt lettem férfi,

Nem csoda hát, ha szerelmünk régi.

Szeretem csendjét, szeretem báját,

Susogó habját, vad robogását.

Szeretem télen, amikor alszik,

Tavasszal akkor, amikor habzik,

Szeretem, mikor vonul a zöld ár,

S bár sokan félik, szép, mint egy oltár

Szerencsés vagyok, naponta látom,

Mellette lakom, csendben csodálom.

Hallom a hangját, engedj el ember,

Útra bocsájtom, várja egy tenger.

Ilyen a vízesés télen:
http://www.youtube.com/watch?v=kwzOP9HvhkE

Csillag született

 

Valamikor réges régen,

Megtörtént.e, nem tudom,

Nyári estén erdő szélén

Ifjú pár ült egy padon

 

Felettük a sötén égen

Láttak néhány csillagot,

Szerelemtől izzó szemük

Csodálkozva csillogott.

 

Ahogy ültek, csókolóztak.

Gondoltak egy merészet,

Vizsgáljuk meg közelebbről,

Míly csodás a természet.

 

Élvezték az erdő csendjét,

A virágok illatát,

Mindkettőjük egész testét

Nagy forróság járta át.

 

Nem csak egymás kezét fogták,,

Történt más is, épp elég,

Láttak sok-sok édes csodát

Nem csak egymás szép szemét.

 

Forró nyárra hűvös ősz jött,

Most tudta a lány meg azt,

Az erdőben akkor nyáron

Mit művelt a kis ravasz.

 

Karcsú derekából lassan

Kis  gömböc kerekedett,

Tél után az új tavaszra

Egy kis csoda érkezett.

 

Nézték ketten a kis csodát,

Piciny szeme hogy ragyog,

Megcsillanni látták benne

Azt a régi csillagot.

Végső búcsú

Dolovai Máriáról , Airamról  szólnak  dalok,

Isten színe előtt , tudom, vigyáznak rá angyalok.

Gondolatban velünk maradt, szép emléke elkísér,

Igaz hittel azt sóhajtom, kár, hogy tőlünk elmentél.

Tekints le ránk halandókra , érezzük hiányodat,

Azt is tudjuk mindahányan, hogy emléked ittmaradt  

Lehetetlen elfeledni, hogy mindenki szeretett

Azt érezzük nincs itt senki, ki téged elfeledett

Gallyak, ágak és virágok erdők, rétek és mezők

Esztergomnak minden  fája sose feledjétek őt

A közelmúltban elhunyt, Esztergomban  élt  Dolovai Mária, nick nevén Airamnak,

a kezdőbetőkből kiolvasható  DIGITALAGE fórum volt tagjának emlékére.

 

Ébredés I.

Hajnalban, amikor ébred az értelem,

Csendesen megkérdi, ébren vagy, édesem?

Izgatott gyermekként figyeli hangomat,

Bágyadtan  szólal  meg, vagy inkább simogat? 

Amikor arcomra kiül a fájdalom,

Csendesen átkarol és sír a vállamon,

De hogyha mosolygok, szép szeme felragyog,

Nem láttam még soha ily fénylő csillagot.

Simogató kezét érzem az arcomon,

Gyengéd érintését ajkának ajkamon,

Testének melegét, bőrének illatát,

Szerető szívének csendes dobbanását.

Amire én nézek, azt ő is meglátja,

Akit én szeretek, neki is barátja.

Aminek örülök, boldogan fogadja,

Amit én óhajtok, szívesen megadja.

Ilyenkor boldogan áldom a sorsomat,

Amiért elhozta nékem a gyorsvonat.

Áldom, de egyúttal ezerszer vádolom,

Amiért évekig  késett  a  vonatom.

Miatta nem láttam  fiatal  arcodat,

Nem tudtunk megvívni ifjonti harcokat

Nem láttam világot  teveled kettesben,

Nem fogtad elégszer gyöngéden két kezem

Közös az örömünk, közös a bánatunk,

Mosolyt és könnyeket közösen vállalunk

Két test és egy lélek, mi ez az érzelem?

Több annál,  megkésett, őszinte szerelem.

Amikor   fent lesz a  mennyben a trónusom,

Tudom, hogy szomorún zokogsz a  síromon.

Ne sírjál drága, hallgasd meg szívemet

Köszönöm   tenéked   gönyörű   telemet.



Idill

Kristálytiszta  hűs pataknál

Zölden izzó szembogár,

Enyhet adó lombok alján

Vágyakozik egy szép lány.

Odavárja kedves párját,

Szíve dobog szaporán,

Egyszer csak a habok hátán

Megcsillan a holdsugár.

Abban látja, ott  közeleg,

Elészalad nesztelen,

Áttkarolja, ölelgeti,

Nemsokára meztelen.



Herczeg Ferinek + Paraszolvencia helyett

Bocsássátok meg énnékem,

Hogy egy kicsit hencegek,

A kórházban megismertem

Egy igazi herceget.

Nem kék vérű királyi sarj,

Rangja címe nincs neki,

Mert akiről most mesélek,

Az bizony Herczeg Feri.

Szép szál legény, mindig vidám,

Története rengeteg,

És amikor mesélni kezd,

Rekesz izom megremeg.

Köztudott, hogy nagyon lassan

Gyógyulnak be a sebek,

De egy ilyen szobatárssal

Ez az idő rövidebb

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Paraszolvencia helyett  Ultrahang és röntgen  kezdetnek,

Első emeletre  felmegyek.

Huszonkettes szoba  benyitok,

Egyes ágyat kaptam,  lerogyok.

Másnap egykor műtét,  iszonyat,

De az orvos hangja simogat.

Egy nyisszantás, kettő  kész vagyok,

Gyógyulni egy hétig  maradok.

 Kiszolgáltatottan heverek,

Segítőkész nővér rengeteg.

Egy hét után végre távozok,

Rátok hálás szívvel gondolok

Évszakok

Távol már a tavasz és vele oly sok nyár,

Már régen kialudt végleg a régi láng.

Érzés nélküli rég már csak a puszta lét

Már már társam a bús magány.

Őszül már a hajam, szánnak a száraz fák,

Ám már vár valahol újra a boldogság.

Megjött,és vele már tágul a láthatár,

Végképp szép lehet már a tél.

Csacska fricska

Nicsak, ott a kancsi Jancsi.

Nem mecseki, mint az Ancsi.

Kacska kacsójában bicska.

Ki csak látja, tudja, csicska.

Feje csúcsán kicsi csákó, ...

Csonka csuklóján egy kancsó.

Mi az? Ó, csak ócska rocska,

Meg egy makacs macska mocska.

Julcsi keze kicsi kacsó.

Ma csókolja poncsós macsó.

Mögötte egy csukló csikó

Kezében egy csupasz sikló.

Trianon

Kilencszázhúsz, míly gyalázat, megcsonkíták hazánkat,

Marosszéki kerek erdőn titkon húzzuk nótánkat.

Nagy egészből kétharmadot eloroztak valakik,

De megmaradtak táncaink, verseink és dalaink.

Már nem honvéd és nem magyar ki fenn áll a Hargitán,

Gyergyótölgyes közepében egy magyar szív sem vidám?.

A csitári hegyek alatt másnak esik le a hó,

A horgosi csárdában meg a "hirtelen hamar jó".

Hej, Csík, Gyergyó, meg Háromszék, románoknak ajándék,

Nagyabonyi két toronyból sem jut nekünk, csak árnyék.

Ezek mind az én kis hazám, s Nagyvárad, hol Ady élt

Nagyszalonta is, hol egykor Arany János gőgicsélt.

Daru madár fenn az égen hazafelé szálldogál,

Onnan tekint Segesvárra, s közben csendben sírdogál.

Mátyás királyunk városát elcsalták egy tombolán,

Clujba, Napocába ne menj, Kolozsvárra gondolván.

Minden dalunk miénk maradt, honvéd áll a Hargitán,

Maros menti fenyveserdőn az a kis lak nem román!

Leszük e még olyan nemzet, kit a világ észre vesz?

Megváltozik a kétharmad, ami minket tönkretesz?