Mihály napi emlékezés

"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok"

Még billeg az ágon a  sárga levél,

Már nem vele várom a téli  világot,

Már nem vele  suttog a hajnali szél.

Ő már soha nem simogatja az arcom,

Nem mondja, hogy áldjon ezerszer az ég,

S bár reszket a két keze, láttam  a harcot,

S csillogni a  könnyet    a  büszke szemén.

Már  azt hiszem, érzi  az élete végét,

Nem hallani mégse panaszt ajakán

S bár  látom  a szelleme visszaesését,

Még így is imádom az édesapám.

Ó drága apám, ugye hallod a hangom,

Már fenn, hol az angyalok éneke zeng,

Jóságodat még ma is őrzi a  lantom,

És egykori fényedet itt, idelenn.

Az idézet Petőfi Sándor : Szeptember végén című verséből való

A diósgyőri várban

Nagy Lajos egykori szép vára  a szikla   alatt,

Ott csobog, ott suhan el csendben a Szinva patak.

Gyermeki boldog időm éltem  a romjainál,

Álltam a bástya fokán, voltam a   várkapitány.

Omladozó falait  bontja a szél, a vihar

Tornyai roskatagok vastag a dudva, muhar

Régi királyi arák  víg pihenője halott

Mégsem igaz, hogy a vár néma vagy elhagyatott

Lestük  a  vár köveit, gyűjtve a sok bogarat,

Gyermeki víg kacajok zengtek a tornyok  alatt,

Szívtuk a jó  levegőt, illatozott ez a  szél,

Játszva rohant el a nyár, és vele pár üde  tél       

Újra a várba megyünk, én, s velem édes arám,

Megmutatom neki, hol  volt nekem ünnep  a nyár

Nyitja a vár kapuját.  Gesztenye sor  közepén

Díszköveken haladunk,  sátrak az út peremén

 Boldogan átölelem,  rám nevet  és oda néz,

Körbekerítve a vár,  kérik a jegyre a pénzt

Látom a fényt a szemén,  enyhe mosolyt  ajakán.

Más lehetett ez a vár  régi idők tavaszán

Szép ez a vár, gyönyörű,fényeivel csalogat,

Régi  időket idéz, távoli századokat.

Van, ki  ha körbetekint, látja a szép palotát,

V an, ki a tornyok alatt társai lábanyomát

2014.augusztus 30-án nyitották meg az eredeti állapotnak megfelelően újjáépített Diósgyöri várat

Bölcsőtől a koporsóig

Születés

 

Egy boldog párost

Szerelmének gyümölcse

Egymáshoz láncol

S készül közös jövőre

Úgy vélik, mindörökre

 

Első lépések

 

Az első lépés,

Az első kimondott szó

Sok  csodás  érzés

Örömkönnyet fakasztó

Mihez nincsen fogható

 

Gyermekkor

 

Gyakran kétkedő

Még mindenre kíváncsi

Folyton kérdező

Mindent ismerni vágyó

Akár egy feltaláló

 

Ifjúkor

 

Új érzés ébred

Fiúk, s lányok szívében

Mint izzó nyárban

Ébrednek forró  vágyak

Megértő társra vágynak

 

Felnőtt kor

 

Munka és család

Mókuskerék, rohanás

Siker, vagy bukás

Albérlet, és kis lakás

Vagy thaiföldi utazás

 

Öregkor

 

Gyakori képlet:

Halványuló emlékek

Lassuló léptek

Ha értéket hagysz hátra

Úgy nem éltél hiába

Arany, vagy Petőfi

Arany, vagy Petőfi? Micsoda kérdés !

Susogó szellő, vagy száguldó szélvész

Csillogó forrás, vagy végtelen tenger

Mosolygós tavasz, vagy  borús  szeptember

Szeresd a forrást, és   csobogó hangját,

Felszínén fodrozó   tarajos habját.

Örülj, hogy vizéből szarvasok isznak,

Örülj a medrében minden kavicsnak.

Őszintén  szeresd  a  Sziget varázsát,

Nyugtató csendjét,  és   harmóniáját,

Szeresd ki ápolja nyelvünk csodáját,  

 Petőfi Sándorunk  igaz barátját.

Csodáld a Tiszát is , amikor árad

Gátakat törve át, mint egy vadállat

Miközben zúg, bőg és rohan előre,

Iszapot hordva rétre és mezőre

Szeresd ki mindig ifjonti hévvel ,

Kivont kardjával, vagy tolla hegyével

Szolgálta  imádott drága  hazáját

Arany Jánosunk igaz barátját

Szeresd  a versüket, szeresd a szépet,

Mindegy, ha elringat, vagy lánggal éget

Születésnapomra

Hetvenkét éve  születtem.

Sok-sopk csillag ragyogott

Halványuló fényük mellett

Hol fénylek, hol dadogok,

Hogyha közéjük  kell mennem,

Talán  köztük pislogog.

 

Süss fel nap

Társtalanul jár fenn a magasban

Végzi a dolgát nap nap után

Alszik a holddal, várja a hajnalt

És vele lép át ég kapuján

Hajnali órán álmos a kis kert

Már kukorékol kiskakasunk

Hallva a hangját látom, az égen

Csendesen ébred büszke napunk

Harmat a fűről oltja a szomját

Kezdi a munkát szórja a fényt

Fénysugarától csillog a forrás

Szép mosolyától zöldül a rét

Zöld zsalugáter résein átnéz

Arcomon érzem, megsimogat

Csókjaitól, ébred fel a háznép

Dalra fakaszt miden madarat

Mind magasabbról nézi a tájat

Hogyha tavasz van, szende gyerek

Nyár derekán meg tűzsugarával

Magvakat érlel , búzaszemet

Kései órán fénye hanyatlik

Rátör a csendes, nagy nyugalom

Vérvörös inget öltve magára

Távozik csendben napnyugaton

Vége a napnak, százezer évnek,

Álmodom azt, hogy nem süt a nap.

Napkeleten most nincs jele fénynek,

Zöld zsalugáter zárva maradt

Nem legel immár marha a réten

Alszik az erdő, éhes a vad

Búzamezőkön nem terem élet,

Parkban a sétány árva marad.

Hajnali négykor nézem az órát

Zöld zsalugáteren átsüt a nap

Kiskakasunk már fújja a nótát

Jó, hogy az álmom félbemaradt

Főnix

Súgja meg valaki így a vég kezdetén

Mi voltam én , fűszál egy nagy a rét közepén,

Mely ha nőtt egy kicsit, a csúcsát levágták,

Hogy ne legyen nagyobb, millió társánál ?

Voltam tán jegenye, kicsinek született,

Mely hogyha nagyra nő, kémleli az eget,

Tépje bár a vihar, tördelje az ágát

Méltósággal állja, hiába tépázzák.?

Voltam kis csermőke , eleinte serény,

Alig jut előre, mert hozama szerény,

Mely hiába szalad, nem ér el egy tavat,

Elnyeli egy mocsár, emléke sem marad?

Vagy voltam egy vidám, sebes hegyi patak,

Sodró lendülettel tenger felé halad,

Hajókat hord hátán , élvezi erejét,

Szeretettel áldják szépen csengő nevét?

Szabad madár voltam ! Imádtam a szelet,

Magasan szárnyalva karcoltam az eget.

De a folyton növő vihart le nem győztem

Meggyötört szárnyakkal a porban vergődtem

Elégtem, mint főnix de újjászületve

Megújult erővel vágytam fellegekbe

Gyenge már a szárnyam, de mint az angyalok

Megújult erővel szabadon szárnyalok

Ősz a Bükkben

Szállnak a darvak

Fenn a magasban

Vége a nyárnak

Itt van az ősz

Nem puha zöldben,

Sárga-vörösben

Díszlik az erdő

Mint a dizőz

Ím a szökellő

Friss üde szellő

Rázza a fákat

Hull a levél

Vastag avarban

Süpped a lábam

Talpam alatt dús

Ős televény

Távoli lejtőn

Szarvasok állnak

Megzabolázom

lépteimet

Nézem a pompás

Távoli csordát

Változatos, szép

Díszeiket

Fenn a gerincen

Boksa tövében

Vén öreg ember

Épp heverész

Bükk aranyából

Bükkfa parázstól

Boksa hadakban

Készül a mész

Lassan a fáradt

Nap sugarának

Fénye hanyatlik,

Majd elenyész

Néma az éjfél

Csillagos éjnél

Izzik a mészkő

Táncol a lég

Dicsfény

Csak ritkán születnek Makoveczek, Kósok,

Árvízi hajósok,  igazi tudósok.

Ők méltóak rá, hogy lángésznek nevezzük,

De a  "csak ügyes"- re  enyhébbet keressünk.

 

Becsüld a kőművest, és az ügyes ácsot,

Aki finomat  főz, a mesterszakácsot,

De kérlek, hogy mégse tituláld  istennek,

Apró dombok helyett  óriási hegynek.

 

Mert az, aki talál   tíz-húsz   Csomolugmát

Az Alföld peremén,  az nagyon rosszul lát.

Nincs is az ilyennél hitele a szónak,

Nem tartom az ilyent szívből jövő bóknak

 

Akit  jól méltatnak, új erőre kaphat

Siker reményével indul minden napnak

De  akik hiteles, méltatást  epednek,

A túlzásaidért   hidd el kinevetnek.

 

És ha mind emellett   az igazi kincset

Lazán félretolod, mint egy kócos  tincset,

Dicsérő  szavaid  nem  szívedből szólnak,

Hamis a csengése minden egyes szónak.

 

Én is írok  verset,  elfogadhatókat,

Rímmel és ritmussal díszítem a szókat.

Hogyha  tetszett, nevezz  ügyes  poétának

De semmiképpen  sem  költőóriásnak.

 

Gerontológia

Ki az öreg ember, aki nyolcvan éves,

De tud még játszani, s szeretetre éhes?

Vagy kinek élete  csak egy pár évtized,

S kapcsolataiban tombol az élvezet?

 

Ki még tud nevetni, bár homloka ráncos,

Vagy ki mindig morcos, bár még ifjú táltos?

Aki előre néz, akármennyit élt is,

Vagy csak a mának él s fő célja a fétis?

 

Aki, ha múltba néz, a jövőt is várja

Előre is tekint, nem mindig csak hátra

Vagy ki folyton-folyvást sebeit nyaldossa

Sose néz előre, mindig csak a múltba

 

Állandóan nyafog, nincsen tehetsége,

Pedig csak az a baj,  semmit nem tesz érte

Vagy ki öreg fejjel taál új csodára,

És ki önmagának szigorú tanára

 

Nem az öregedés öli a szerelmet,

Szerelem hiánya öregíti lelked.

Mert szeretet nélkül, folyton acsarkodva,

Apró férgek bújnak kapcsolataidba.

 

Méregkapszulákkal mérgezik a tested,

Mik ha kifakadnak, tetszhalottá tesznek.

Csak eszel, és iszol, éppen hogy vegetálsz

Szerető társakra így sehol nem találsz.

 

Vetélkedő

Geometriában történt    ez a különös eset,

Találkozott két háromszög , és csúnyán összeveszett.

Azt vitatták,  hogy ki a szebb,  mérgesen acsarogtak,

Oldalukra, s derekukra  díszes övet csatoltak.

 

A kicsi  bal oldalára  három smaragdot rakott,

Jobbra négyet, derekára  újabb ötöt ragasztott.

Pitagorász az én apám,  a kicsi így hencegett,

Kaptam tőle  derékszöget, meg két kicsit, hegyeset.

 

Hát ez semmi, szólt a nagyobb,  ő  zafírt pakolgatott,

Balra hatot, jobbra nyolcat, az övére tiz  nagyot.

Felkértek döntőbírának néhány matematikust,

Akik  öveikre nézve  így szóltak,  ez logikus.

 

Hasonlóan szép a kettő, de valami  szabatos,

Bár öveik különböznek,  minden szögük  azonos.

Oldalaik arányából   láthatja a laikus

Derék háromszögeinkben egyforma a két sinus.

 

Csodás alakú  mindkettő  már semmi sem talányos,

Pitagorász közös apjuk, sőt  mindkettő arányos.

Megszületett hát a verdikt, semmi kétséget sem hagy

Ha  duplára nő a kicsi olyan  lesz, mint most a nagy

 

 

72 évem

Hetvenkét évemre ha visszanézek,

S emlékeim közt fáradtan matatok,

Találok köztük csillogóan szépet,

És néhány ócska megsárgult kacatot.

Elképzelem most a végső állomást,

Hol majd Szent Péter megnézi jegyzetét,

S a mennybe invitál, vagy tovább bocsájt,

Mert úgy találja, hogy nem kell perbeszéd.

A homokóra meg nem fordítható,

Ha az utolsó szem homok is lepereg,

Mit eddig tettem, meg nem másítható.

Voltam tomboló, kavargó őszi szél,

És napsugár a fényes tiszta égen,

Billeg a mérleg, döntson a főítész!

Garadna parti séta

Garadna partján andalogva

Szorítom kedvesem kezét

Gyönyörködünk a friss habokban,

S hallgatjuk a víz halk neszét.

Andalgunk csendben hű párommal

Erdei páfrányok között,

A völgykatlanban mindkét oldal

Barnavörösbe öltözött.

Sejtelmesen zsibong az erdő,

A levegőt átitatja

A bokrok között átszűrődő

Ropogós pisztráng illata.

A kristálytiszta patak balján

Rönkfa padok és asztalok,

Rajta illatoz aranybarnán

A pisztráng és egy kupa bor.

Az utolsó korty ital után

Egy kicsit még beszélgetünk,

Tovább sietve, még délután,

Lassan a tóhoz érkezünk.

Avarba fáradt az őszi szél,

Suttog egy édes dallamot...

Rongyosra gyűri a tó vizét,

S permetez fenyőillatot

Siklik a tavon kis ladikunk

Kezünk karcolja zöld vizét

A víz felett száll pajkos dalunk

És élvezzük a csók ízét