Bölcsőtől a koporsóig

Születés

 

Egy boldog párost

Szerelmének gyümölcse

Egymáshoz láncol

S készül közös jövőre

Úgy vélik, mindörökre

 

Első lépések

 

Az első lépés,

Az első kimondott szó

Sok  csodás  érzés

Örömkönnyet fakasztó

Mihez nincsen fogható

 

Gyermekkor

 

Gyakran kétkedő

Még mindenre kíváncsi

Folyton kérdező

Mindent ismerni vágyó

Akár egy feltaláló

 

Ifjúkor

 

Új érzés ébred

Fiúk, s lányok szívében

Mint izzó nyárban

Ébrednek forró  vágyak

Megértő társra vágynak

 

Felnőtt kor

 

Munka és család

Mókuskerék, rohanás

Siker, vagy bukás

Albérlet, és kis lakás

Vagy thaiföldi utazás

 

Öregkor

 

Gyakori képlet:

Halványuló emlékek

Lassuló léptek

Ha értéket hagysz hátra

Úgy nem éltél hiába

Arany, vagy Petőfi

Arany, vagy Petőfi? Micsoda kérdés !

Susogó szellő, vagy száguldó szélvész

Csillogó forrás, vagy végtelen tenger

Mosolygós tavasz, vagy  borús  szeptember

Szeresd a forrást, és   csobogó hangját,

Felszínén fodrozó   tarajos habját.

Örülj, hogy vizéből szarvasok isznak,

Örülj a medrében minden kavicsnak.

Őszintén  szeresd  a  Sziget varázsát,

Nyugtató csendjét,  és   harmóniáját,

Szeresd ki ápolja nyelvünk csodáját,  

 Petőfi Sándorunk  igaz barátját.

Csodáld a Tiszát is , amikor árad

Gátakat törve át, mint egy vadállat

Miközben zúg, bőg és rohan előre,

Iszapot hordva rétre és mezőre

Szeresd ki mindig ifjonti hévvel ,

Kivont kardjával, vagy tolla hegyével

Szolgálta  imádott drága  hazáját

Arany Jánosunk igaz barátját

Szeresd  a versüket, szeresd a szépet,

Mindegy, ha elringat, vagy lánggal éget

Születésnapomra

Hetvenkét éve  születtem.

Sok-sopk csillag ragyogott

Halványuló fényük mellett

Hol fénylek, hol dadogok,

Hogyha közéjük  kell mennem,

Talán  köztük pislogog.

 

Süss fel nap

Társtalanul jár fenn a magasban

Végzi a dolgát nap nap után

Alszik a holddal, várja a hajnalt

És vele lép át ég kapuján

Hajnali órán álmos a kis kert

Már kukorékol kiskakasunk

Hallva a hangját látom, az égen

Csendesen ébred büszke napunk

Harmat a fűről oltja a szomját

Kezdi a munkát szórja a fényt

Fénysugarától csillog a forrás

Szép mosolyától zöldül a rét

Zöld zsalugáter résein átnéz

Arcomon érzem, megsimogat

Csókjaitól, ébred fel a háznép

Dalra fakaszt miden madarat

Mind magasabbról nézi a tájat

Hogyha tavasz van, szende gyerek

Nyár derekán meg tűzsugarával

Magvakat érlel , búzaszemet

Kései órán fénye hanyatlik

Rátör a csendes, nagy nyugalom

Vérvörös inget öltve magára

Távozik csendben napnyugaton

Vége a napnak, százezer évnek,

Álmodom azt, hogy nem süt a nap.

Napkeleten most nincs jele fénynek,

Zöld zsalugáter zárva maradt

Nem legel immár marha a réten

Alszik az erdő, éhes a vad

Búzamezőkön nem terem élet,

Parkban a sétány árva marad.

Hajnali négykor nézem az órát

Zöld zsalugáteren átsüt a nap

Kiskakasunk már fújja a nótát

Jó, hogy az álmom félbemaradt

Főnix

Súgja meg valaki így a vég kezdetén

Mi voltam én , fűszál egy nagy a rét közepén,

Mely ha nőtt egy kicsit, a csúcsát levágták,

Hogy ne legyen nagyobb, millió társánál ?

Voltam tán jegenye, kicsinek született,

Mely hogyha nagyra nő, kémleli az eget,

Tépje bár a vihar, tördelje az ágát

Méltósággal állja, hiába tépázzák.?

Voltam kis csermőke , eleinte serény,

Alig jut előre, mert hozama szerény,

Mely hiába szalad, nem ér el egy tavat,

Elnyeli egy mocsár, emléke sem marad?

Vagy voltam egy vidám, sebes hegyi patak,

Sodró lendülettel tenger felé halad,

Hajókat hord hátán , élvezi erejét,

Szeretettel áldják szépen csengő nevét?

Szabad madár voltam ! Imádtam a szelet,

Magasan szárnyalva karcoltam az eget.

De a folyton növő vihart le nem győztem

Meggyötört szárnyakkal a porban vergődtem

Elégtem, mint főnix de újjászületve

Megújult erővel vágytam fellegekbe

Gyenge már a szárnyam, de mint az angyalok

Megújult erővel szabadon szárnyalok

Ősz a Bükkben

Szállnak a darvak

Fenn a magasban

Vége a nyárnak

Itt van az ősz

Nem puha zöldben,

Sárga-vörösben

Díszlik az erdő

Mint a dizőz

Ím a szökellő

Friss üde szellő

Rázza a fákat

Hull a levél

Vastag avarban

Süpped a lábam

Talpam alatt dús

Ős televény

Távoli lejtőn

Szarvasok állnak

Megzabolázom

lépteimet

Nézem a pompás

Távoli csordát

Változatos, szép

Díszeiket

Fenn a gerincen

Boksa tövében

Vén öreg ember

Épp heverész

Bükk aranyából

Bükkfa parázstól

Boksa hadakban

Készül a mész

Lassan a fáradt

Nap sugarának

Fénye hanyatlik,

Majd elenyész

Néma az éjfél

Csillagos éjnél

Izzik a mészkő

Táncol a lég

Dicsfény

Csak ritkán születnek Makoveczek, Kósok,

Árvízi hajósok,  igazi tudósok.

Ők méltóak rá, hogy lángésznek nevezzük,

De a  "csak ügyes"- re  enyhébbet keressünk.

 

Becsüld a kőművest, és az ügyes ácsot,

Aki finomat  főz, a mesterszakácsot,

De kérlek, hogy mégse tituláld  istennek,

Apró dombok helyett  óriási hegynek.

 

Mert az, aki talál   tíz-húsz   Csomolugmát

Az Alföld peremén,  az nagyon rosszul lát.

Nincs is az ilyennél hitele a szónak,

Nem tartom az ilyent szívből jövő bóknak

 

Akit  jól méltatnak, új erőre kaphat

Siker reményével indul minden napnak

De  akik hiteles, méltatást  epednek,

A túlzásaidért   hidd el kinevetnek.

 

És ha mind emellett   az igazi kincset

Lazán félretolod, mint egy kócos  tincset,

Dicsérő  szavaid  nem  szívedből szólnak,

Hamis a csengése minden egyes szónak.

 

Én is írok  verset,  elfogadhatókat,

Rímmel és ritmussal díszítem a szókat.

Hogyha  tetszett, nevezz  ügyes  poétának

De semmiképpen  sem  költőóriásnak.

 

Gerontológia

Ki az öreg ember, aki nyolcvan éves,

De tud még játszani, s szeretetre éhes?

Vagy kinek élete  csak egy pár évtized,

S kapcsolataiban tombol az élvezet?

 

Ki még tud nevetni, bár homloka ráncos,

Vagy ki mindig morcos, bár még ifjú táltos?

Aki előre néz, akármennyit élt is,

Vagy csak a mának él s fő célja a fétis?

 

Aki, ha múltba néz, a jövőt is várja

Előre is tekint, nem mindig csak hátra

Vagy ki folyton-folyvást sebeit nyaldossa

Sose néz előre, mindig csak a múltba

 

Állandóan nyafog, nincsen tehetsége,

Pedig csak az a baj,  semmit nem tesz érte

Vagy ki öreg fejjel taál új csodára,

És ki önmagának szigorú tanára

 

Nem az öregedés öli a szerelmet,

Szerelem hiánya öregíti lelked.

Mert szeretet nélkül, folyton acsarkodva,

Apró férgek bújnak kapcsolataidba.

 

Méregkapszulákkal mérgezik a tested,

Mik ha kifakadnak, tetszhalottá tesznek.

Csak eszel, és iszol, éppen hogy vegetálsz

Szerető társakra így sehol nem találsz.

 

Vetélkedő

Geometriában történt    ez a különös eset,

Találkozott két háromszög , és csúnyán összeveszett.

Azt vitatták,  hogy ki a szebb,  mérgesen acsarogtak,

Oldalukra, s derekukra  díszes övet csatoltak.

 

A kicsi  bal oldalára  három smaragdot rakott,

Jobbra négyet, derekára  újabb ötöt ragasztott.

Pitagorász az én apám,  a kicsi így hencegett,

Kaptam tőle  derékszöget, meg két kicsit, hegyeset.

 

Hát ez semmi, szólt a nagyobb,  ő  zafírt pakolgatott,

Balra hatot, jobbra nyolcat, az övére tiz  nagyot.

Felkértek döntőbírának néhány matematikust,

Akik  öveikre nézve  így szóltak,  ez logikus.

 

Hasonlóan szép a kettő, de valami  szabatos,

Bár öveik különböznek,  minden szögük  azonos.

Oldalaik arányából   láthatja a laikus

Derék háromszögeinkben egyforma a két sinus.

 

Csodás alakú  mindkettő  már semmi sem talányos,

Pitagorász közös apjuk, sőt  mindkettő arányos.

Megszületett hát a verdikt, semmi kétséget sem hagy

Ha  duplára nő a kicsi olyan  lesz, mint most a nagy

 

 

72 évem

Hetvenkét évemre ha visszanézek,

S emlékeim közt fáradtan matatok,

Találok köztük csillogóan szépet,

És néhány ócska megsárgult kacatot.

Elképzelem most a végső állomást,

Hol majd Szent Péter megnézi jegyzetét,

S a mennybe invitál, vagy tovább bocsájt,

Mert úgy találja, hogy nem kell perbeszéd.

A homokóra meg nem fordítható,

Ha az utolsó szem homok is lepereg,

Mit eddig tettem, meg nem másítható.

Voltam tomboló, kavargó őszi szél,

És napsugár a fényes tiszta égen,

Billeg a mérleg, döntson a főítész!

Garadna parti séta

Garadna partján andalogva

Szorítom kedvesem kezét

Gyönyörködünk a friss habokban,

S hallgatjuk a víz halk neszét.

Andalgunk csendben hű párommal

Erdei páfrányok között,

A völgykatlanban mindkét oldal

Barnavörösbe öltözött.

Sejtelmesen zsibong az erdő,

A levegőt átitatja

A bokrok között átszűrődő

Ropogós pisztráng illata.

A kristálytiszta patak balján

Rönkfa padok és asztalok,

Rajta illatoz aranybarnán

A pisztráng és egy kupa bor.

Az utolsó korty ital után

Egy kicsit még beszélgetünk,

Tovább sietve, még délután,

Lassan a tóhoz érkezünk.

Avarba fáradt az őszi szél,

Suttog egy édes dallamot...

Rongyosra gyűri a tó vizét,

S permetez fenyőillatot

Siklik a tavon kis ladikunk

Kezünk karcolja zöld vizét

A víz felett száll pajkos dalunk

És élvezzük a csók ízét

Lánc-lánc

A sorsunk egy  lánc, és  benne láncszemek

Mi csak akkor ép, ha mindegyik remek

Legyen szívednek egyforma  mindenik

Bármelyik törik,  az egész szétesik

 Hogy bírja a súlyt, mit sorsod rád rakott

Javítgasd folyton, ha egy szem megkopott

Nagy úr az idő,  a rozsda nem  pihen

Annyival terheld csak,  mit még  elvisel

 Ha már a terhed teljesen  elfogyott

A láncban minden szem végleg elkopott

Büszkén távozhatsz bátran elmondhatod

Csak az idő volt, mi rajtad kifogott

Feltámadás

Húsvétkor értünk halt

Kínhalált a Messiás

Feltámadt  harmadnap

De nem hitte el  Tamás

 

Midőn érintette

A Jézuson  döfött sebet

Szólt az addig hitetlen

Én uram én Istenem

 

Te már nem láthatod

De mégse légy hitetlen

A hit szavával  mondd

Én uram én Istenem

 

Tárd ki a szívedet

És hallgasd  Isten szavát

Valld meg a hitedet

Tartsd  magasba zászlaját

 

Húsvétkor ünnepeld

A feltámadt Messiást

Eléje térdepelj

S meglásd, mindent megbocsájt

Hiány ?

Egyedül fekszem, üres az ágyad,

Nem ölelhetem gyengéden vállad,

Nem suttoghatok füledbe bókot,

Nem adhatok az ajkadra csókot

 

Átölelnélek, füledbe súgnám,

Ne csüggedj, ne félj, drága Gabuskám.

Elmondanám, de ezek csak vágyak,

Egy kórházban van megvetve ágyad.

 

Mit vétettél, és mi  volt a vétked,

Amiért a sors így elbánt véled?

Miért nem élhetsz fájdalom nélkül,

Miért kell félned most is a késtől?

 

Egyedül fekszem, üres az ágyad,

De amint lehet, ott leszek nálad.

Fájó sebedre nagyon vigyázva

Csókot lehelnék szemedre, szádra

 

Kevesebb lettél, de csak a tested,

Megmaradt nékem gyönyörű lelked.

Hidd el most drága, bármit beszélnek,

Nem látlak így sem kevésbé szépnek

Tanárúr kérem

 

Hangos az osztály, röpköd a kréta,,

Tombol  a kicsi,, a langaléta.,

Eközben    Steinmann elábrándozva

Derivál kicsit az első sorban.

 

No, nem papíron, neki az nem kell,

Hisz ő egy zseni, hát  csak úgy fejben .

Egyszercsak nagyot ordít a hetes,

Ott jön a , Frőlich, az álnok hentes,

 

Csend lett most,  akár egy temetőben,

A kréta megáll a levegőben.

Így szól az egyik , jön hát a dúvad,

Ma is megvívjuk a háborúnkat.

 

Mert nem  végez ő soha  félmunkát,

Kioszt majd megint jó pár szekundát.

Ül az asztalnál, és lapoz csendben,

Majd felnéz néha, szeme se rebben.

 

Elidőz sokat az A betűnél,

Altmannál most még nincsen feszültség,

Hisz épp egy éve gondolt egy nagyot,

És Katonára magyarosított

 

Harmadik oldal, Eglmayer,  Deckmann,

Mindkettő gyenge most a matekban.

Most még megúszták, mert lapoz  hátra

S rápillant Frőlich most  Katonára,

 

Átkozza  magát búsan Katona ,

Bárcsak  Altmanná visszaváltozna.

Amikor Frőlich  az S-hez  ért el

Steimannhoz fordult, és így szól hévvel:

 

Kedves barátom, tudom, hogy tudod,

A rend kedvéért vegyél egy kúpot!

Vagy inkább gúlát, ha kedved szottyan,

A te elmédnek az meg se kottyan.

 

Mielőtt Frőlich még, felocsúdna

Lehetne  inkább egy csonkagúla?

Kérdezi Steimann  visszafogottan,

És bele is kezd határozottan.

 

Kérdés, és válasz villámként cikáz

Minket  meg  közben a hideg kiráz

Meggyőzően szólt,  hangsúlyozottan,

Szép magyarsággal, pallérozottan.

 

Egy szót sem értünk, a disputából,

Elámulunk mi íly nagy tudástól.

Az ámulattól bénultan  ültem,

Éreztem, rám néz önelégülten

 

Felsóhajt Frőlich, Steimann csak egy van,

Így tovább lapoz most a naplóban.

Akinél megáll egy pillanatra,

Egy rossz tanuló, látszik is rajta.

 

Nos, kedves fiam, egyenletet kapsz,

Hogyha  készültél, sikerben bízhatsz

A Frőlich nem éppen nagyvonalú.

Mert így szól,   nos, legyen  másodfokú

 

Kéne nekem a megoldó a képlet

És hogy ,mitól függ  az értékkészlet

Pörög az agya, mint egy motolla

A  bénégyzetet  már kikotorta

 

A többi nincs meg, inkább csak sejti

Az erőlködés kétségbe ejti

A rossz tanuló így szól feszülten

Tanár úr kérem, pedig   készültem

 

Epilógus

Ha versírással megbántottalak jó váteszem,

Haver, s írással megbántott alak, jóvá teszem

 

 

Karinthy Frigyes emlékének ajánlom, születésének közelgő 127. Évfordulóján

(1887.jónius 25.)