Nyitott kérdések

Sorban álló könnyeimmel

Vitatkoznak ráncaim :

Kik törték el gyöngyeimet,

Lelkem talizmánjait ?

Mikor repedt meg a gyémánt,

Amit annyit csiszoltam ,

Mért látom csak az árnyékát

Félhomályban, titokban ?

Mért takarják el a napot

Sűrű, sötét fellegek ?

A forró nyár miért fagyos ?

A kínos csend mért fecseg

Mért kóró az öreg kertész

Egykor oly szép virága ,

Miért lett meddő a vetés,

Miért fáj a hiánya ?

Ez a 8. karácsonyom a gyermekeim, és unokáim nélkül

Unokáimnak

Egy korszakodnak ezennel vége,

Gyermekkorod a tegnapé.

Felnőtt vagy immár ! Vagy talán mégse?

Az igazság a holnapé.

Mit tettél eddig, és mit kell tenned,

Hogy gyermekből felnőtt lehess ?

Adok most jó pár tanácsot neked,

Hogyan folytasd az életed.

Maradj őszinte, játékos gyermek,

Ki élvezi az életet,

Mert ki játszani nem tud, vagy nem mer,

Csak ízetlen lebbencsleves.

Az érett tested felnőtté nem tesz,

Hogyha benne érték a nincs,

Miként a gyűrű egy vékony keret,

De gyémánttal valódi kincs.

A gyémánt karcol, bár szépen csillog,

Csak rajtad áll, hogy mit teszel,

Tombolva dúlsz-fúlsz, mindent lerombolsz,

Vagy fecskeként építkezel.

Miként a folyó vágya a tenger,

Erős hittel tartja a célt,

A tiéd éppúgy egy pontos tervben

Legyen szilárd, mint az acél.

Egyedül nem megy, legyen barátod,

Ki segíthet ha elbuknál.

Becsüld és tiszteld a valóságost,

De ábrándozz, és álmodjál!

Merjél álmodni egy szebb világot,

És tedd azt, amit megtehetsz !

Tudással, hittel gyújtsál világot,

Hol porba hullt a képzelet !

Ne törjél pálcát a másik felett

Ha vétkeit nem ismered,

Az igazságot tartsd tiszteletben,

S ha tévedtél, érezned kell!

Hallgasd a bölcsebbek tanácsait,

De tedd mellé sajátodat,

S ne hagyd ellopni a vágyaid,

Ne legyél gyenge áldozat !

Tiszteld a természet igazságát,

Csodáld meg szépségeit,

Őrizd meg lelked tisztaságát,

És szép hazád értékeit !

Hogyha így éled meg az életet,

Ha lelkedben EMBER maradsz,

Nem volt hiába a küszködésed,

Tisztelheted majd önmagad.

Tükörkép

Arcodra sorsod barázdákat festett.

Tedd félre bátran büszke hiúságod,

Nem láthatod meg tükrödben ifjúságod.

Az elmúlt időt hiába keresed,

Ne kérd rajt’ számon az elmúlt időket,

Vibráló, lelked lázadó világát,

A meg nem élt vágyak titkos varázsát ,

Vidám napokat, és viharfelhőket.

Őrizd a múltat, de éld már a jelent,

Élvezd a percet mit sorsod tartogat

Ne bánd, hogy milyennek látod arcodat

Az út, ami formálta, többet jelent,

Légy büszke arra, amit tükröd mutat

Szívedbe zárva őrizd a multadat

Névnapi ébresztő

Vége az éjnek.

Friss puha szélnek

kellemes, édes

sóhaja leng.

Dobban a szívem,

lüktet a vérem,

dallamot hallok

itt, idebenn.

tá-ti-ti- tá-tá

tá-ti-ti-tá-tá

zengi a párnám,

hangos a csend.

Hajnali fényben

ébred a lélek ,

oly csoda szép, mint

hárfa ha zeng.

Lopva, titokban

súgom a holdnak :

Táncol a tollam,

írni akar.

Ebben a percben

mozdul a kedves,

Lágy öleléssel,

még betakar.

Meg ne riadjon,

suttog a hangom,

Rezdül a teste,

rám mosolyog.

Ajka virágméz,

szép szeme rám néz,

lágy, puha csókkal

válaszolok.

Mind hevesebben

Dobban a szívem.

Indul a nagy nap,

Átkarolom.

Ünnepi asztal

Várja a hallban,

Rajta a pompás

Rózsacsokor.

Ebben a dalban

zengje a dallam

drága arám most

szép nevedet.

Szép Gabusomnak

névnapi csokra

súgja helyettem ,

hogy szeretem.

Globalizáció

Haldoklik nyelvünk, már ássák a sírját,

Alig olvasunk prózát, vagy lírát.

Arctalan minden, a betűk hazudnak,

Nem bízhatunk az online szavaknak

Globalizáció mérgezi nyelvünk,

A megszokások rabjai lettünk.

Chat-elve keresünk magunknak társat ,

Többnek mutatva magunkat másnak.

Agyunkat mossa sok ostoba reklám,

Rám tukmál bóvlit, azt mondja, gyémánt.

Idegen szavakkal bombázzák agyam,

Nehogy megértsem, adjam meg magam.

Vásárolni én még üzletbe mentem

Ma shoppingolnak hipermarketben

Moziba mentem, ha jó filmre vágytam

De nem lájkoltam, ha jónak láttam

Menjél színházba, olvass regényeket

Arany versével gyógyítgasd lelked

Ne tűrjük tovább a nyelv rombolását

Hirdessük bátran nyelvünk csodáját

Eszközünk legyen sok szép ízes szavunk

Azzal hirdessük, magyarok vagyunk

Írjunk verseket poéta társaim

Űzzük el nyelvünk vadhajtásait

Miért is szeretlek

Miért is szeretlek, mért vágyom utánad?

Mit szeretek benned ? Csókra termett szádat,

Mely ha ajkamhoz ér perzsel, mint a vulkán

Felpezsdül a vérem, elönt a hőhullám

Szeretem csókodat, mint akác a méhet

Méhek a virágból csókolt lépes mézet

Virág a harmatot, mely szirmát csókolja

Vizes permetével bőven elhalmozza

Szeretem gyengéden ölelő karodat

Barnás-zöld szemedben fénylő csillagokat

„Testednek melegét, bőrödnek illatát

Szerelmes szívednek csendes dobbanását”

Szeretem a mindig csilingelő hangod

Mikor a fejedet a vállamra hajtod

Fülembe suttogod lágyan, önfeledten

Imádlak kedvesem, egyetlen szerelmem

Szeretlek, csupán mert enyém vagy te drága

„te a nagyvilágnak legnagyobb gyémántja”

Enyém lett a tested, enyém lett a lelked

Örökre enyém lett , őszinte szerelmed.

Az első idézet Ébredés című versemből, a második

Petőfi Sándor Reszket a bokor című verséből való

Visszatekintés

Elmerengve visszanézek,

De a jövőt tervezem,

Várom azt a néhány évet,

Mit e földön tölthetek.

Robotoltam épp eleget,

Volt teher a vállamon,

Semmit el nem dorbézoltam,

A multamat vállalom.

Szeretnék még jókat enni,

Szép időben sétálni,

Koncertre, színházba menni,

Barátokhoz eljárni.

Pénzt a sírba nem vihetek,

Most már nem kuporgatok,

Meveszem, mit megvehetek,

Bár pénzt szórni nem fogok.

Nem idegesítem magam

Minden apróság miatt,

Vigyázok a nyugalmamra,

Tisztelem a másikat.

Nem baj, ha a másik ifjabb,

S bár én vagyok korosabb,

Nem lövök feléjük nyilat,

Tisztelem, ha okosabb.

„De bezzeg az én időmben „

No, ezt nem mondogatom,

Mert hisz ő az én cipőmbe

Nem léphet be, jól tudom.

S bár az egészségem gyászos

Sokat nem panaszkodom,

De ha bármi szépet látok

Versbe szedve átadom.

Szépség minden korban terem,

Kacagok mikor lehet,

Drága párom ha rám nevet,

Kedves szóval ölelem.

Hogyha el kell mennem végleg,

S lassan lehunyom szemem,

Tudjam, nem hiába éltem ,

Végső álmom szép lehet.

Hosszú utazás

Hosszú útra visz a szekér,

Új a küllő, és a ráf,

Hogyha a jó útról letér,

Zötyög bár, de megy tovább.

Rossz úton az ekhós szekér,

Jó, ha épen megmarad,

Gyorsan kopik el a kerék,

Kényelmetlen, de halad.

Akinek a csontja öreg

Mindegy, hogyan utazott,

Erősebb már soha nem lesz

Ami egyszer megkopott.

Van, kinek csak morzsa jutott
Van, ki kaviárt eszik,
De ha a célon átfutott
Mindkettőt sírba teszik

Orosz Beáta: Édesapád emlékére

Édesapád soraira

bukkantam az imént.

Sorra szedtem mindet, szépen,

nem siettem, s miként

elvesztem a könnyeim közt

jött egy ködös álom,

jó szavakkal elmondanám,

de csak a rosszakat találom.

Felsejlett egy régi érték,

"valami" megjelent egy képben.

Az ember szíve nem változik,

ma ugyan az mint régen.

Örök érték, de mielőtt

sorom elcsépelté válna,

más is volt még betűiben,

ettől kaptam szárnyra.

Mit gépektől, és orvosoktól

oly nagy hévvel várunk,

itt van pont az orrunk előtt,

csak saját utunkban állunk.

Megvalósult science-fiction,

túl mutat hét határon.

Tér és idő nem akadály!

Hogy van ez barátom?

Évszázadnyi különbségek

pillanattá válnak,

régi szívek dobbanási'

most újakén szállnak.

Szeretet és hiányérzet

mikben félelem is ölel,

ma épp úgy, mint réges-régen

vers sorokban jön el.

Azt a csodát újra élni

tudjuk. Ez a lényeg.

Embertől szól ember felé,

tudás és nem méreg.

Rosszakarat elenyészve

széthull a papírral,

néhány hét is megválasztja,

eltűnik satírral.

De a bölcs szó, szeretettel,

míg a lélek bírja,

gyógyszerként hat,

s ez lesz majd az örök élet írja.

In memoriam Bolyai János

Sas madár az égen, hatalmas gyertyánfa,

Tudományunk egén legnagyobbik talán,

Olimposz hegyéről néztél a világra,

Átlátva a tudás addig zárt ablakán.

Szárnyad felhők fölött súrolta az eget,

Isteni szikráddal új tüzet gyújtottál.

Semmiből az elméd új világot termett,

Mert mindenki másnál nagyobbat álmodtál.

Kitépték a tollad, kivágták a nagy fát,

Ki repülni vágyott, magányosan kocog.

Szűk lett a messzeség, nem vonz a láthatár,

Szállni vágyó lelked lent a porban zokog.

Hatalmas géniusz jeltelen volt sírod.

Becsapták, meglopták, megtörték lelkedet.,

Használatlanul ment sírba tálentumod,

Csúnyán elorozták korszakos elvedet.

Tollaidat vesztve tovább nem szárnyaltál.

Mi lehettél volna, ha alkotó kedved

Nem kötötték volna gúzsba olyan korán?

Mennyi nagy gondolat maradt még tebenned ?

Én a kicsi porszem elmédnek hódolva

Ki Einstein tanának alapját leraktad

Azért, mit alkottál, s alkothattál volna

Engedd, hogy előtted fejemet lehajtsam.

Születésének közelgő 112. évfordulójára (1802. XII. 15. –1860. I. 27.)

Gauss minden alap nélkül azt állította, hogy Bolyai fő művének (Appendix)

problémakörét megoldotta, emiatt a kedvét vesztett Bolyai tudományos kutatásai helyett (részben) a hegedüléssel vígasztalódott

Reggeli idill

Felkúszik a nap az égre,

Gyenge még, és fénytelen,

Kiskertemben csend, és béke,

Ébred már az értelem.

Rigófüttyöt hallok kintről,

Friss illatot hoz a szél,

Régen nyitva már a redőny,

Beszűrődik rajt’ a fény.

Csendben átölel a párom,

Csókjaival költöget,

Szép szemébe nézve látom,

Ott ragyog a szeretet.

Hozzám bújik, kis kezével

Megsimogat , rám nevet,

Szíve minden melegével

Suttogja a nevemet.

Bármit tartogat a végzet

Ez a nap csak szép lehet,

Ma is érdemes lesz élnem,

Ismét érzem, hogy szeret.

Bűn-bocsánat

Emberek vagyunk sok hibával

Időnként botlunk, vagy tévedünk,

Nem törődünk a   más bajával

A más igazában kétkedünk

Ember vagyok én is hibákkal

Tudom, hogy én is tévedhetek

Azon vagyok, hogy megbocsássak

Az első lépést én megteszem

Elnézést kérek kedves szóval

Eltemetném a sok  kis hibát

De ha ő nem tesz hasonlóan

Azt hiszem, ő már jellemhibás

Küzdünk az élet száz bajával

Előfordulhat, hogy vétkezünk

Lehúzzuk azt, ki fennen szárnyal

Arcunk nincs is, csak jelmezünk

Félre nézel, ha látni kéne

Nem nyújtasz soha segédkezet

Sárba taposod  azt ki  téved

De felejted saját vétkedet

Ítélkezel bár nem szabadna

Mikor az  nem a te asztalod

Elűzöd azt, ki még maradna

Bár ő megtenné,  te nem hagyod 

Elveszed azt, mi másnak  jussa

A  számkivetettet megveted

Elgáncsolod, ki épp befutna

Szívedből kihunyt a szeretet

Ki velem ilyen, azt vádolom

Egy lépést felém most ő tegyen

A vétkeit tán megbocsájtom

Hogy végre béke, és csönd legyen

Főzőcske, de okosan

Fínom pörkölt lesz az ebéd

Rotyog a fazékba’

A  kis fedő a  tetején

Meg-meg  billen néha.

Illeg-billeg, csörren párat,

Nagy a gőz alatta,

De mivel az ebéd várhat,

Leteszem alapra.

Megigazítom a fedőt,

Spórolok a gázzal,

Tartok egy kicsiny pihenőt

Apró kacagással.

Jó anyámtól azt tanultam,

Akkor jó a pörkölt,

Ha a tűzön alig szusszan,

Lassú tűzön főjjön.

Főzzél mindig takarékon,

Kis lángon, nyugodtan,

Az a jó, ha a  fazékon

Fedőnk meg se moccan.

Hogyha így készült a pörkölt,

Arra még vigyázzál,

Hogy a tányér se csörögjön,

Csönd legyen a háznál.

Álom-álom

Azt álmodtam, szellő voltam,

Simogattam arcodat,

Gyenge vállad megcsókoltam

Átkaroltam derekad

Tiszta forrás voltam  máskor

Hűs vizemből ihattál

Cseppenként ragyogtam szádon

Csókjaimtól kacagtál

Tiszta vízű kis patakként

Arcképedet  csodáltam

Minden  csodás pillanatért

Bukfenceket dobáltam

Amikor te virág voltál

Én egy szorgos méhecske

Kicsi kelyhed nekem oltár

Mézet rejtő tégelye

Szomorú születésnap

Köszöntlek drága e nagy napon

De nem kapsz most  virágokat

Betegen  fekszel  az ágyadon.

Egy kórházban, magányosan

Hallgathatnánk  az őszi szellőt

Élveznénk, minden dallamát

Bejárhatnánk egy szép nagy erdőt

Olvashatnánk egy balladát

Sétálhatnánk a Szinva parton

Csodálnánk selymes habjait

Megsímogatnám kedves arcod

Lágyan csókolnám ajkaid

Egymáshoz bújhatnánk az ágyban

Hallgatnám, szíved hogy dobog

Suttoghatnám, szeretlek drága

Legyünk sokáig boldogok

Szívemet hoztam s reményemet

Hogy enyhülnek fájdalmaid

S  gyünyörű  szemed majd rám  nevet

Temetve gyötrő kínjaid

Zsófika 4 éves

Hogy repül az idő, rohannak  az évek

Tündérszép Zsófikánk   lassan immár négy lett

Amikor láthatom kedves arcocskáját

Azonnal megértem, miért is csodálják

Mikor találkozunk, szinte röpül felém

Nyakam átkarolja, hangja szinte zenél

Csillogó szeméből árad a szeretet

Kapok néhány puszit, s ő vidáman nevet

Hangos kacagása betölti a szobát

Amikor öleli a miskolci papát

Kacag, majd elrohan, hisz neki dolga van

Megjött Gabi nagyi lám,  ő is  betoppan

Őt is átkarolja, puszilja, öleli

Úgy szorítja nyakát, tán el sem engedi

Hinni kell ennek a gyönyörű ékszernek

Nem tudnak hazudni  a gyermeki szemek

Hogy fér a picinyke gyermeki  szívedbe

Olyan mérhetetlen, őszinte  szeretet,

Amit bárha osztasz, folyton folyvást több lesz

És ami rabul ejt mindenkit körötted

Mit is kívánhatnék ezen a szép napon

Milyen legyen jövőd, mit kéne mondanom?

Ahogy a csemeték egyszer égig érnek

Úgy fejlődjél  te is okosnak és szépnek