Rekviem Erőss Zsoltért

Előszó  haikuban

 

A Csomolugma
Fenn a világ tetején
Fagy, vágy és  veszély
………………………………
Elábrándozva  magasba nézek,
Vajon mit látok csodásnak, szépnek ?
Madarak röptét? Bárányfelhőket ?
Kecsesen, lágyan ellebegőket ?

 

Látom a fecskék lágy suhanását,
Hallom a szellő halk susogását.
Éjjeli égen csillagot látok,
Alkonyi órán vörös palástot.

 

De ha Ő felnéz,  hófehér  kúpot,
Nyolcezer méter feletti  csúcsot
Nékem a szépség ölembe pottyan,
Ő azért megküzd csikorgó fagyban.

 

Lavinaveszély, oxigénhiány,
Meredek taréj,  rossz menetirány
Mért vágynak oda  mégis oly  sokan
Szerinte is: "csak  azért, mert ott van"

 

Győzni akarás  hajtja előre,
Feljutni lassan egy jégmezőre.
Onnan a csúcsra, s  csodákat láthat,
Beteljesedett  vakmerő vágyat.

 

Körbetekintve  nem is oly messze,
Rátalál szeme  egy újabb hegyre.
Elgyötört teste pihenni vágyik,
Négy még hiányzik, hát  újramászik

 

De a sors olykor mindenkit legyőz,
Hiába nagy hős,  bátor és Erőss.
Nyolcezer méter őrizze álmát:
Új csúcsra  tegye  megmaradt lábát.

 

 

Fogynak az évek

Fogynak az évek, gyűlnek a ráncok,

Kopnak a képek, álmokat látok.

Álmodom azt, hogy szemedbe nézek,

Mindent, mi szép volt, most felidézek.

Újra megélnénk az ifjúságot,

Meglátogatnánk sok jó   barátot.

Nem lehet sajnos, ilyen a   végzet,

Több évtizedig  elzárt az élet.

Elzárt  előlem, nem tudtam, hol vagy,

Pedig úgy vágytam szép mosolyodat.

Nélküled múlt el az ifjúságom,

Most egy utolsó, szebb  útra   vágyom.

Hogy tíz év múlva,  ha visszanézek,

Legyen majd sok szép, mit felidézek.

 

 

Hókirálynő

Miriád vízcsepp  felhőbe zárva,

Készülődnek egy végtelen táncra.

A Hókirálynő vezényel csendben,

Melyikük mikor  és merre  menjen.

Szófogadóan hadrendbe állva

Jéghideg lábbal  indulnak  táncba.

Pörögve fázva  nesztelen csendben,

Harmóniában  fegyelmezetten.

Vízcseppek sorát szomjukat oltva
Hat kicsi karral   hatfelé osztva,

Mindegyik kristály  más, mint a másik

Megfagyott testük csillog, de fázik.

Nagy méltósággal alálebegve
Elvegyülnek egy hóförgetegbe.

Emlékek

Ezelőtt, úgy hatvan éve

Diósgyőri vár tövében,

Vár kövéből épült házban,

Kincstári ház udvarában,

Hol a Szent György forrás fakad,

S kis tóvá duzzadt a patak,

Tókert mellett mészkő szikla,

 Ide vágyik szívem  vissza.

Hol a patak csendben csobog,

Gyermekként ott voltam boldog.

Olykor-olykor visszatérek,

Sok emléket  felidézek.

Hallgatnám a tárogatót,

Tókerten át lágyan hangzót.

Megmártóznék a  patakban,

Hallgatnám, hogy csendben csobban.

Csodálnám a fecske frakkját,

Csicsergését, rongyos házát.

Vágyok rá, de mindhiába,

Szertefoszlott szívem vágya.

Meghalt már az öreg zenész,

Szent György  patak már te sem élsz.

Modern házon nincs gerenda,

Füsti fecske nem jár vissza.

Nem szól már a tárogató,

Nincs patak, az enyhet adó,

Nem látom a füsti fecskét,

Nem hallhatom  csicsergését.

Nincs meg, meghalt sok-sok csoda,

De az emlék soha-soha.

Álmodj

Van, ki bátor, van ki gyáva,
Mindkettőnek lehet álma.
Bátoré  hogy nagy agysebész,

Gyáváé, hogy   erős, merész.

Kicsié, hogy ő egy Gigász,

Butáé, hogy híres jogász.

Álmodj bátran, nézz előre
Gondolj csókra, gondolj nőre
Igaz szívű szeretőre,
Megbocsájtó feleségre
Gazdagságra, egészségre
Vita közben békességre
 Ha megromlott házasságod

Sokkal szebbről szóljon álmod.

Aki szingli, nincsen párja,

Álmodja, hogy lesz ki várja,

Eljön holnap, vagy jövőre,

Az, akivel lesz jövője.

 

Sötétségben  álmodj Napot

Kora reggel alkonyatot

Hideg szélben enyhe szellőt

Felhők alatt egy napernyőt

Hideg tél, ha fáraszt, riaszt

Nyarat, őszt és újabb tavaszt

 

Kinek nincsen sosem álma,

Nem  hajtja más, csak a vágya

Aki nem él, csak a mának,,

Arra milyen évek várnak?

Ha nincs álma, bármi dőre

Vajon mi hajtja előre?

 

S bár öreg  e vers szerzője,

Álmodik, így van jövője.

Egyszer minden létnek vége,

Kivisznek a temetőbe.

De  álmaim hosszú sorát

Unokák álmodják tovább

 

Háztáji hangok

 

Hajnal hasad, hangot hallok,

Kikukkantok, ki kopog.

Megmutatom, mi muzsikál,

Csattog, csetteg, csikorog.

 

Béka brekeg, bárány béget,

Boci bú-zó bús bolond,

Bozótosnál  bőgő bikák

Barcogáskor boldogok.

 

Csattogó csalogányoknak

Csöppnyi csibék csipognak,

Csivitelő csíz csapatok

Csicseregve, csacsognak.

 

Kendermagos kotkodácsol,

Kárál, kotyog, kotkodál,

Kukorékoló kakassal

Kőkeményen kokettál.

 

Medve, macska, mókus morog,

Mormog minden mormota

Makogó majom  megy, mától

Majdnem minden moziba'

 

Varangybéka vízben vartyog?

Vércse vijjog valahol

Vadászagár vonyít  vinnyog

Véreb vakkant vicsorog,

Köszönjük...

 

Kedves  Anyu, anyák napján köszönt lányod és vejed,
Szereteted morzsájáért ajkunk pár szót elrebeg.
Amikor a kicsi hangya morzsájából csipeget,
Nem látja a nagy egészet, a cipót vagy kenyeret.

Mi sem látjuk, nem láthatjuk azt a sok-sok bánatot,
Amitől a drága szíved olyan sokszor fájhatott.
Nem látjuk mi, csak a morzsát, nem az egész kenyeret,
De a morzsa, amit látunk, csupa szív és szeretet.

Mit mondjak én, kedves Mama, anyósom lennél csupán?
Nekem ennél sokkal több vagy, szerető, jó pótmamám.
Nemcsak morzsát kaptam én sem, s bár nem egész kenyeret,
De az, amit eddig kaptam, az is több, mint egy szelet.

Itt vagyunk hát, kicsiny hangyák, kedves lányod és vejed
Megköszönni a sok morzsát és az egész kenyeret.

Édesapám

Diósgyőri temetőben harminc éve van egy sír,

Odajárok harminc éve, mikor látom, lelkem sír.

Itt nyugszik az édesapám, itt porladnak hamvai,

Ezt írták rá, Varsás Mihály, s felesége, csak ennyi.

Nem írták rá, hogy ki volt ő, hogyan élte életét,

Titkot őriz a temető, egy igazi EMBERÉT.

Nem írták rá, milyen gyakran, milyen sokat éhezett,

Miért hozott mindig haza madárlátta kenyeret.

Nem volt éhes, lódította, s amit nem is sejtettünk,

Miért nem volt éhes soha? Nem volt több kenyérjegyünk.

Nem ehettük meg a tyúkot, ami arany tojást tojt,

Hogy csinálta, nem tudhatjuk, ennivalónk mégis volt.

Három műszak, s külön munka, hogy-hogy el nem fáradott,

Mikor három kisfiával, mint egy vad ló vágtatott?

Honnan jött a fáradt testből olyan sok-sok szeretet,

Mikor kedves hívószóval a térdére ültetett?

Hogyha nékem sok pénzem lesz, énekelte vidáman.

Régen volt, de most is érzem, milyen nagyon imádtam.

Harminc év az túl nagy idő, megkopnak az emlékek,

Meghaltak az ismerősök, öregek a gyerekek.

Nem alkotott maradandót, nem csinált ő egyebet,

Fáradt testtel, de vidáman nevelt három gyereket.

Nem kívánhat az enyémnél senki több szeretetet,

Mert ahogyan ő szeretett, annál jobban nem lehet.

Meghalhat egy ilyen ember, hogy emléke sem marad?

Nem hagyhatom, nem tehetem, Istenem, ezt nem szabad.

Édesapám, Varsás Mihály, megteszem, mit tehetek,

Kívánom, hogy e kis versem őrizze a nevedet.