Lilien

Valamikor nem volt semmi,

Egyedül az alkotó.

Gondlkodott, mit lell tenni,

Ami szép, és ami jó.

Elűzte a sötétséget,

Megalkotta a Napot,

Holdat tett a sötét égre,

S hozzá sok-sok csillagot.

Csinált fákat, apró cserjét,

Nagy folyót, és patakot,

Hallgatva az erdő csendjét,

Sok szép kedves dallamot.

Dallamokhoz sok madárkát:

Pacsirtákat, csízeket,

Sok szép színből egy szivárványt,

És szerelmes szíveket.

Alkotását végignézte,

Kissé elszomorodott,

Nem látott a mindenségben

Egy igazi csillagot.

Gondolkodott fenn az égben,

Majd miután megpihent,

Nekilátott, s jókedvében

Megalkotta Lilient.

Lilien

 

Mint az illat a virágnak

Olyan édes vagy nekem

Legszebb éke a világnak

Ragyogd be az életem

Legyen élted olyan fényes, 

Mint a Nap, s a csillagok

Ragyogd be a mindenséget

Légy szabad, mint a sasok

Kedves arcod mint a párnán  

Karjaimban megpihen

Szebb vagy, mint egy hang a hárfán

Kis unokám, Lilien

Krokodil könnyek

Éltem egyáltalán, vagy csak épphogy voltam? 

Mit értem éltemben, és mit érek holtan? 

Hol hagytam nyomokat, homokban, vagy kőben,

S mi marad utánam térben és időben ?

Hajt-e fejet bárki, ejt e majd könnyeket,

Felidézve együtt eltöltött perceket ?

Mondja-e valaki síromra borulva :

Ím, egy igaz ember akit rejt ez urna ?

 De csak az zokogjon, ki tényleg szeretett ,

Akinek szívében ott él a szeretet !

Aki életemben tetteimért tisztelt ,

De nem csak tettetve, hanem igaz hitte

 

 

l