Édesapám

Diósgyőri temetőben harminc éve van egy sír,

Odajárok harminc éve, mikor látom, lelkem sír.

Itt nyugszik az édesapám, itt porladnak hamvai,

Ezt írták rá, Varsás Mihály, s felesége, csak ennyi.

Nem írták rá, hogy ki volt ő, hogyan élte életét,

Titkot őriz a temető, egy igazi EMBERÉT.

Nem írták rá, milyen gyakran, milyen sokat éhezett,

Miért hozott mindig haza madárlátta kenyeret.

Nem volt éhes, lódította, s amit nem is sejtettünk,

Miért nem volt éhes soha? Nem volt több kenyérjegyünk.

Nem ehettük meg a tyúkot, ami arany tojást tojt,

Hogy csinálta, nem tudhatjuk, ennivalónk mégis volt.

Három műszak, s külön munka, hogy-hogy el nem fáradott,

Mikor három kisfiával, mint egy vad ló vágtatott?

Honnan jött a fáradt testből olyan sok-sok szeretet,

Mikor kedves hívószóval a térdére ültetett?

Hogyha nékem sok pénzem lesz, énekelte vidáman.

Régen volt, de most is érzem, milyen nagyon imádtam.

Harminc év az túl nagy idő, megkopnak az emlékek,

Meghaltak az ismerősök, öregek a gyerekek.

Nem alkotott maradandót, nem csinált ő egyebet,

Fáradt testtel, de vidáman nevelt három gyereket.

Nem kívánhat az enyémnél senki több szeretetet,

Mert ahogyan ő szeretett, annál jobban nem lehet.

Meghalhat egy ilyen ember, hogy emléke sem marad?

Nem hagyhatom, nem tehetem, Istenem, ezt nem szabad.

Édesapám, Varsás Mihály, megteszem, mit tehetek,

Kívánom, hogy e kis versem őrizze a nevedet.